Veszélyes irányok – A probléma neve: Zbigniew Ziobro
Eddig jobbára csak a lengyel belpolitikában járatosak ismerték Zbigniew Ziobro nevét. Az ötvenéves Ziobro a lengyel kormány igazságügyi minisztere, főállamügyész, a kormánykoalíció aprócska pártjának, a szélsőséges Szolidáris Lengyelországnak (Solidarna Polska) az elnöke. Az uniós költségvetési lengyel–magyar vétótörekvésnek ő volt az első számú lengyel zászlóvivője. Emellett a melegek elleni küzdelem kíméletlen és kérlelhetetlen élharcosa, aki a Kaczynski utáni időkben Lengyelország vezetője kíván lenni.
Ziobrónak komoly szerepe volt abban, hogy az uniós alapszerződés ominózus 7. cikke alapján eljárást indítottak Lengyelország ellen. Saját embereivel töltötte fel minisztériumát, sorban távolította el a számára nem megfelelő idősebb bírákat, kézi irányításúvá tette az ügyészséget, amelyet saját politikai karrierjének kiépítésére használ. Állam az államban, aki folyamatosan támadja a kormány politikáját, folyamatosan fenyegetőzik pártjának kiléptetésével a koalícióból, tudván, hogy azáltal Mateusz Morawiecki miniszterelnök kisebbségi kormányzásra kényszerülne.
Politikai elemzők az év, illetve Kaczynski legnagyobb tévedésének tartják, hogy az októberi kormányátalakítás nyomán ismét az övé lett az igazságügyi tárca
– még akkor is, ha Kaczynski frissen szerzett miniszterelnök-helyettesi pozíciójával magánál tartotta az igazságügy felügyeletét, a belügy és a hadügy mellett.
Zbigniew ZiobroA problémák akkor jelentkeztek, amikor Ziobro a járvány miatt fél éven át elhúzódó elnökválasztási folyamat során állami szintre emelte a homofóbiát, a durva másságellenességet. Komoly állami támogatást ígért azoknak a településeknek, amelyek kitűzik a „városkapujukra” az „LMBT-mentes övezet” táblát. Nem vetett jó fényt a most már második ciklusát élvező Andrzej Duda elnökre, hogy minimális győzelmét csupán a véghajrában biztosította egy „homofób plusz” kampányzáró körúttal.
A homofób irányvonal további erősödését jelentette, hogy az őszi kormányátalakítás során nyerte el méltó jutalmát Przemyslaw Czarnek, a PiS parlamenti képviselője, Andrzej Duda választási stábjának tagja, a jogtudományok habilitált doktora, a Lublini Katolikus Egyetem oktatója, korábbi lublini vajda, jelenleg a Morawiecki-kormány oktatási és tudományos minisztere. Ő június 13-án a köztévében a következőket harsogta: „Védjük meg a családot az effajta romlottságtól, ettől a mérhetetlenül erkölcstelen viselkedéstől. Védekezzünk az LMBT-ideológiájával szemben. Ezek az emberek nem egyenlők a normális emberekkel.” Czarnek szavai nagy vihart kavartak, de Duda győzelme adott annyi lendületet Kaczynskinak, hogy érdemei elismerése mellett felfelé buktassa Lengyelország homofóbbajnok-aspiránsát.
Októberben azonban az ellenzék és a civilek a rendszerváltás óta nem tapasztalt méretű és erejű utcai tiltakozásba kezdtek a hatalom több arcpirító döntése ellen, illetve a világjárvány szerintük elégtelen kezelése miatt. A tiltakozók egyebek közt Czarnek azonnali lemondását követelték.
A mai napig tartó tiltakozási hullám akkor indult, amikor a szejm elé került a brutálisan korlátozó abortusztörvény tervezete. Órákon belül utcán voltak lányok-asszonyok, akikhez egyre több fiatal csatlakozott, majd újabb és újabb, helyzetükkel elégedetlen rétegek kapcsolódtak be a tüntetésekbe: taxisok és más fuvarozók, gazdálkodók, ápolónők, gondozók, szállodások, mosodások és még sokan mások.
A tüntetők egy évek óta létező civil szervezet, a rendkívül agilis Nők Sztrájkja mozgalom keretében vették kezükbe a tiltakozó akció irányítását. Két-három napon belül tíz- majd százezrek lepték el Varsó, számos nagyváros, de még egészen kis települések utcáit is. Ami Varsót illeti, annak naponta bénították meg a közlekedését a kulcsfontosságú körforgalmi utak lezárásával.
Mivel az akciók naponta és egyre növekvő létszámmal ismétlődtek – volt nap, hogy a résztvevők száma országos szinten meghaladta a félmilliót –, a rendőrség csak látszatpróbálkozásokat tett az oszlatásra. A legmeglepőbb a tüntetők nyelvezetének megváltozása volt.
A „menj a picsába!” kifejezés állandó vezérjelszóvá vált, és egyszer megjelent Kaczynski házának kerítésén is.
Nem telt bele 24 óra, és a kerületi, illetve a fővárosi rendőrkapitány állomáshelye megváltozott. Azóta a rendőrség minden alkalommal brutálisan – gumibottal, viperával, gázsprayvel – támad a tüntetőkre. Volt, akinek bizonyíthatóan szándékosan a kezét törték, de nem kímélték az ismert ellenzéki parlamenti képviselőket sem – nyilvánvalóan felsőbb utasításra.
Korábban előfordult, hogy a rendőrök megtapsolták a tüntetőket, a sisakjukat levéve, pajzsukkal a hónuk alatt, együtt meneteltek velük. Kaczynski most a tűzzel játszik, hiszen ő is aktív és harcos résztvevője volt a ’80-as évek Szolidaritás mozgalmának, így pontosan ismeri honfitársait, akik nem alkusznak a rendszerrel, főleg, ha az erőszakosan lép fel velük szemben. Nem véletlenül mondta egykori harcostársa, ma legnagyobb ellenségeinek egyike, Lech Walesa: robbanásveszélyessé vált a lengyel helyzet, „csak nehogy egy nap polgárháborúra ébredjünk”. Az egyik tüntetés alkalmával a Kaczynski-villát az emberek elől 82 riadókocsi és több száz rendőr zárta el hermetikusan.
Úgy tűnik, Kaczynski most az erős ember szerepében próbál tetszelegni,
válaszol a folyamatosan radikalizálódó, egyre erőszakosabban nyomuló Ziobrónak, hiszen nem mutathatja magát gyengébbnek a trónkövetelőnél. Kaczynski népszerűsége jelentősen csökken, ami egybeesik az egyház gyengülésével. Számos lengyel pap pedofilbotrányát nem lehetett már tovább a szőnyeg alá söpörni. A lengyel egyházfő, Wojciech Polak érsek nem tűrte tovább a félreértelmezett betyárbecsületet, a tudomására jutott ügyekről tájékoztatta a Vatikánt. A pápa pedig ennek szellemében döntött, ami többeknek a papi hivatásuk végét jelentette.
A csaknem fél éve húzódó folyamatos kormányválság okán Kaczynski parlamenti többsége – jelenleg két fő – valóban hajszálon múlik. Elég csupán egy szikra, és koalíciójának bármelyik kis pártja – akár Ziobróé, akár Gowiné – magára hagyhatja, de akár folytatódhat további PiS-tagok kilépése is a parlamenti frakcióból. Akkor pedig nincs, aki pótolhatná őket, hiszen Kaczynski már végigudvarolta az összes szóba jöhető pártocskát és képviselőt, de senki sem akar vele frigyre lépni.
A legfontosabb kérdés Kaczynski utódlása. Tavaly már többször is bejelentette visszavonulási szándékát, elvégre elmúlt hetvenéves, és az egészsége sem tökéletes. Nem titkolta, hogy Morawieckit szeretné látni pártja, a PiS elnöki székében, de a helyzet most nem egyértelmű. Az világos, hogy Ziobro meg akarja szerezni a hatalmat, és az eszközök megválogatásában nem finnyás.
A nagy csinnadrattával hónapok óta beharangozott lengyel–magyar vétó elmaradt,
a lengyel kormánykoalíció viszont megmaradt. Tény, hogy az Egyesült Jobboldal – megtartva parlamenti többségét – ha nem is egyenes derékkal, de továbbra is életben van. Ziobro most úgy állíthatja be magát, mint a lengyel szuverenitás és függetlenség Brüsszellel szembeni egyetlen védelmezőjét. Arról persze mélyen hallgat, hogy pár napja még „a vétó vagy halál” jelszavával kampányolt, jelezve, hogy annak elmaradása esetén kiszáll a koalícióból, ezzel lényegében „lélegeztetőgépre” helyezve a kormányt. Neki most a legfontosabb, hogy időt nyerjen. Mindenesetre az Egyesült Jobboldal életben maradásával sikerült önmagát a hatalomban tartania, hogy aztán az előrehozott választásokban reménykedhessen.
Mire számíthat az ellenzék? Az egymással jobbára csak ellenségeskedő baloldali, illetve a jobboldali liberális pártok helyett ma inkább a hónapok óta meg nem alkuvó civil mozgalmakban látszik fantázia, amelyek önszerveződéssel hatékony és központilag irányított szervezés hiányában is száz- és százezreket képesek utcára szólítani.
A cikk a 168 óra hetilap 2020. december 22-i számában jelent meg.
